Egy lezáratlan történet

Dátum: 2010.11.26.

 

November 22-én, tíz évvel azt követően, hogy végérvényesen elment, néhányan felhajtottak egy kupica pálinkát emlékére.

Ott voltak tanítványai: Brücker István, Vukoszávljev Iván, Tényi Edit, Kálló Béla, G, Erdélyi Hermina, Mezei Zotán, Körmöci Petronella,
és ott volt még Kovács Frigyes, Franyó Zsuzsa, Erlauer Csaba, Siflis Zoltán, Kartagh Nándor, Vicsek Károly, Bakos Árpád, a Muzsikás zenekar... és még sokan, akik ismerték, akik szerették, akiket tanított, akikkel játszott, akikkel főzött, akikkel dörgött és akikkel nevetett.

„Szevasz Öcsém – mondta. Szevasz – mondtam én. Kezet fogtunk, keményen és férfiasan  egymás szemébe nézve. Volt ebben a kézfogásban valami bizalomgerjesztő, valami cinkos szövetség, valami támaszt nyújtó bizonyosság, bizonyosság afelől, hogy számíthatsz rám, valami a becsületszóból egy ünnepélyes szertartáson, amint ősapáink cselekedhettek így, vérszövetség kötésének idején.” – Kovács Frigyes

 

Kevés ember volt olyan hatással az életemre, mint ő. Barátom, apám helyett apám, tanárom, kollégám, mesterem, inasom. Lajosom. Kifagytunk, mint kutyaszar a hóbú. Te elmentél, mint cipőmből a meleg…" - Tóth Loon

Tóth Loon: "Így csináltuk együtt – anno - a paraszttarhonyát:

Az acélbográcsot tükörfényesre tisztítom homokos kukoricacsutkával, s te kiöblíted. Egy oldal jóféle húsos szalonnát lebőrözöl, s felkockázol, egy kilónyi makói verest felkarikázol. Tüzet rakok – szelidet – felakasztod a bográcsot a bánatod mellé és leereszted a szalonna zsírját. Mikoron mepirult, kiszeded, s megpirítod a hagymát. Őt is kiszeded. Beleszórsz 10 bögre tarhonyát – jófélét, házit – megpirítom ügyesen, rázogatva, kevergetve, pörgetve a bográcsot, majd felöntöm 20 bögre vízzel.  Finoman sózod, szalonnától függően, és a szelid tűzön készre főzöd. Majd belekeverem a szalonnát, s pirított hagymát… S eszik a társulat.”

„Száz vidám jelenet, vagy
kilencvenkilenc, harminchárom...
Mindegy. Már a gyurka kacag.
Fordul a tánc is, számos
az ablak, hol magát meglátja
a színen a táj. Fátyolos hangján
az angyali nóra rebeg valamit.
a kati hadar. Pletykás bácskai
asszonyok mondják és mondják,
és nem sejtik, hogy már itt a
zivatar. És fordul a tánc, és nyílik
az ablak, és fut a havon, a havon
fut, a havon, a havon fut és fut a
szán. Meleg a bunda, és várnak
rám valahol, míg zárul az ablak,
és a nándor, a drága, a szegény,
a nándor ott lóg a földbe vert
szögre akasztva, lóg az égbe bele.
Hát mi milyen félrevert szögön
lógunk itt, kérdelek téged, milyen
félrevert szögön lógunk itt, édes
lajosom”
(Ladányi István: Triptichon  - Soltis Lajos emlékére – részlet)

Felmentem a hegyre, lenéztem a völgybe,
Ott látom galambom, pohár a kezébe,
Pohár a kezébe, erdélyi bor benne,
Köszöntsd rám, galambom, hadd igyak belőle.

Elment az én rózsám idegen országba,
Azt izente vissza, hogy menjek utána,
Haj, vetem a violát, várom kikelésit,
Várom galambomnak hazajövetelit.


 

  

1